Teszkóparkoló neuraszténia

Álltam az OBI áruház parkolójában, vártam valakire. A valaki késett, mert az manapság így divatos. Délelőtt volt, munkaidő és iskolaidő. A parkoló tömve volt, alig volt szabad hely. Mindenfelé autók haladtak, hol lassan, hol gyorsan, de jobbára idegesen. Ahogy a kocsikat vezető emberek arcáról le tudtam olvasni, itt most a másik sofőrök szemében mindenki barom, vagy idióta volt, de az biztos, hogy az anyja mindenkinek kurva. A parkolóban érvényesek a KRESZ előírásai, de ez jól láthatóan senkit nem érdekel. A káosz, mint valami választott istenség uralkodik az embereken. Senki nem ad elsőbbséget, minden véletlenszerűen történik, vagy éppen az erősebb, nagyobb, agresszívabb nyer elsőbbséget. Itt aztán valóban igaz, hogy elsőbbsége annak van, akinek megadják.

Folytatódik a napom erre is arra is dolgom van Kaposvár kereskedelmi negyedében. Pláza, Lidl, Obi, Tesco. A hatalmas parkolók csak úgy nyelik a kocsikat. És ahogy egyre régebben figyelem, látom, hogy a káoszban rendszer van. Körforgás ez és nem is akármilyen. Az embereknek már nem elég egy helyre menni vásárolni, végig kell járni az összes boltot, hátha valamelyik olcsóbban kínál valami haszontalan holmit. Mennek egyikből a másikba és idegbajosan sietnek, dudálnak, anyáznak. Aztán amint beérnek valamelyik multinaci pénznyelőbe, szépen lelassulnak. Mintha a helység levegője tartalmazná függőségüket okozó kábítószerüket. Látom az egyik „úriembert” a parkolóban vörös fejjel, szitkozódva dudálni, csak azért, mert a 18-20 másodperc, túlzásnak tűnt számára, amíg egy másik autó kiáll egy parkolóból. Aztán ugyanez az ember az áruházban, másokat akadályozva a sort két kocsival elállva beszélget ismerősével egy órát. Ott benn már nem siet.
A húsos pultnál hatalmas a sor, megvan húsz méter. A nyolcvanas évek végi Romániát idézi, csak itt éppen van elég mindenből, nem kell hozzá más, mint türelem és persze pénz.
A pénztárnál állok két kiflivel. Előttem család három gyerekkel, a legkisebb a kocsiban ül, szaros cipőjével tapos, ott ahová más a kenyerét teszi. A két nagyobb, állat módjára viselkedik. A szülők leszarják, így jó gyereket nevelni, pláne hármat. Nézem a családot és miközben egyre inkább nem értem mit keresnek itt. Erősödik bennem az érzés, hogy az abortusz jó dolog.
Egy tornyosra pakolt kocsi gurul nekem hátulról. Csak miután visszanyerem az egyensúlyomat, veszem észre, hogy gazdája is van. Halál közeli nénike tolja, lehet vagy 150 centi alacsony. Erélyes, kicsit sem kedves hangon felszólít, engedjen előre. Mondom, hogy csak két kiflim van. De neki megy a busza. Szarok rá, de még megkérdezem tőle, hogyan viszi ezt busszal. Durván rendre utasít, szégyelljem magam, amiért így beszélek egy idős asszonnyal. Mondom, hogy oké és eljövök.
Az áruház előtt újra várnom kell. Szerda van és még nincs dél. Egyre többen érkeznek.
Nem értem!
Ebben a városban senki nem dolgozik? Akik távoznak, éppúgy idegesek, mint az érkezők. Az embereknek már sehol nem jó, csak a „boltban”?
Végre végeztem. Elindulok kifelé a parkolóból. Látom a buszos mamát. Éppen egy 20 milliós terepjáróba pakolják a holmit a papával.  Mosolygok a nénire.
– Látom megvárta a busz. Mondom.
És már jövök is tovább. Hallom suttognak a papával a hátam mögött, és élvezem, ahogy sugárzik belőlük a megvetés. Csak sétálok tovább, rágcsálom a sajtos kiflimet és azt gondolom, boldog vagyok.
Én még kívülről tudom látni ezt a sok agymosott zombit.